Borongós, hűvös reggelre ébredt kis csapatunk. Tudtuk, hogy némi ámokfutásra lenne szükség, ha mindenáron az esőfelhők elől akarnánk menekülni, ezért ezt elengedtük és csupán reméltük, hogy minél később ér utól minket a zivatar.

A hosszú autóúton volt látnivaló bőven, már csak emiatt sem bántuk a határozottan kényelmes utazási tempót. 

Rövidke pihenőink alatt azonnal beleszerettünk az ökoházak nem csak természetes, de okosan megtervezett, bájos formáiba, 

.... a felmérhetetlen szabadsággal és mozgástérrel nevelt állatok látszólag gondtalan világába...

... és az izlandiak természet iránti egyértelmű elkötelezettségébe. Itt tényleg a természet az úr és megkapja azt a tiszteletet, amit mi inkább magunknak szeretünk fenntartani.

Az ominózus hely, ahol egy rossz mozdulat plusz az esővíz, a pára, a vízesés fröccsenése és a könnycseppek egy árban úsznak az arcomon.

A Skógafoss vízesésnél már a belső memóriámba kellett pakolnom a látványt, mert a tárhelyem a mobilomon - a készülékkel együtt - kómába került. :-(

Egy (fotós) világ omlott össze bennem, de őszintén remélem, vasárnap a túristák kedvéért nyitva lesz valami, ahol vehetek kb 1 millió gyémánt koronáért Horror Norbinál egy újat :-D

Próbálok keresni olyan porcikát a testemen, amit ne viselt volna meg a vízesés melletti domb megmászása... Tényleg úgy lihegtem, mint egy kiskutya. Lefelé már csak úgy suhantam és megnyugodva állapítottam meg magamban, hogy más is kiskutya módban mászott fel.

 :-D

És a könny felszárad

Mai utazásunk utolsó helyszínén életem legszűrreálisabb látványában volt részem: az évtizedeken át homok színűnek látott tengerpart képét vulkanikus, fekete táj zavarta össze a fejemben.

Lunda barátaink a zord időjárás ellenére elő-elő bújtak és türelmesen pózoltak a kamerák előtt.